5. fejezet

Anna döntése értelmében Tamarának a következő napon kötelező volt beiratkoznia az iskolába. Vitának nem volt helye, Anna ezt parancsolta és kész. Mondván, hogy úgy kevésbé valószínű, hogy megtámadják. És minél kevesebb alkalmat kínál a feketesárkányosnak, annál jobb. Így aztán a legközelebbi hétfő reggelén Tamara izgalmában gyomorgörccsel küszködött, némi hányingerrel fűszerezve, így lépett be az osztályterembe. Azonban, mint kiderült, semmi oka nem volt izgulni; az osztálytársai nagyon kedvesek voltak, és miután a lány legyőzte annyira az izgalmát, hogy összefüggő mondatokat legyen képes kinyögni még össze is barátkoztak. Természetesen a sámánvilágról egy szót sem szólhatott, nem is akart, még hülyének nézték volna. Hazafelé menet könnyű szívvel gondolt arra, hogy milyen butaság volt tőle, hogy izgult, amikor valaki megfogta a vállát. Összerezzent, de mikor hátranézett, csak egy szőke fiút pillantott meg.

-Szia! Ne ijedj meg, csak haza szeretnélek kísérni. -mondta mosolyogva. Tamarának beugrott, hogy az osztálytársa, de hogy is hívják? Jack? John? Gyerünk kislány, erőltesd meg az agyad! - mondta magának, amikor végre beugrott:

-Jess, igaz?

-Igen, örülök, hogy emlékszel rám. Első nap gondolom rengeteg nevet kellett megtanulnod. Tamara hálásan mosolygott rá, amiért megérti. Jess visszamosolygott és a lány ekkor megállapíthatta, hogy csodálatos kék szemei vannak. Nem tudhatta, hogy valaki messziről figyeli őket. Len. Egy árnyékos fának támaszkodva nézte, amint a lány kilép a kapun, és már indult volna hozzá, amikor egy szőke fiú lépett oda mellé, és úgy tűnt teljesen elbűvölte Tamarát. Morcosan nézte, amint együtt indulnak haza.

-Áh, úgyis hülye ötlet volt megvárni Tamarát!- gondolta dühösen és ellökte magát a fától és kerülő úton indult haza.

Mikor hazaért, Tamara még nem volt otthon.

-Hát nem sieti el a megismerkedést -morogta magában Len és leült az asztalhoz egy pohár tejjel.

-Nincs kedvetek sétálni egyet? - kérdezte Yoh - Olyan szépen süt a nap, hogy vétek lenne itthon ülni -és nyújtózkodott egyet.

A többiek félősen Anna felé pillantottak, de ő (meglepő módon) beleegyezően bólintott. Ekkor érkezett haza Tamara.

-Szia Tam! Épp sétálni indultunk, nincs kedved velünk jönni. - invitálta Yoh.

-Nem, azt hiszem, ezt most kihagyom. Leckét kell írnom. - mondta a lány és már indult is felfelé is a lépcsőn, de megütötte a fülét Len megjegyzése:

-Persze, ha nem a szőke szépfiúval lógtál volna, akkor most lenne időd a barátaidra.

Tamara bosszúsan megpördült és úgy nézett dühösen Len szemébe. Ám mielőtt bármit mondhatott volna Pilica izgatottan kérdezte:

-Szőke szépfiú? Csak nem Jess Danesről beszél?

Tamara résnyire szűkítette a szemét, majd nyugodtan elfordult Lentől.

-De igen. -mondta Pilicának.

-Hű, te aztán nem vesztegetted az idődet. Becserkészted a suli legmenőbb fiúját.

-Én nem…

-Tényleg, nem ő a kosárcsapat kapitánya?- szólt közbe Tray.

-De igen. És meghívott a következő meccsükre -mondta Tam miközben szemét Len szemébe fúrta. Egy darabig farkasszemet néztek, végül Len kapta el hamarabb a tekintetét. -Most pedig megyek tanulni. - szólt és felsietett a szobájába. A haja csak úgy lobogott mögötte, majd az ajtó csapódását hallották.

A jóbarátok nagy szemeket meresztettek utána, után egy emberként bámultak Lenre. A fiú végül nem bírta tovább és kifakadt.

-Most mi van?

Egyikük sem szólt semmit, csak fejcsóválva, mosolyogva indultak sétálni. Ezzel sikerült csak igazán felidegesíteni őt.

-Mi van??? Ne nézzetek így, és ne merészeljetek vigyorogni!!! -kiáltotta utánuk teljes hangerővel.

Természetesen végül nem ment velük sétálni, csak dúlt-fúlt, de nem tudta volna elviselni a célozgatásaikat. Ehelyett ledobta magát a kanapéra és duzzogott. Másnap, ahogy besétált a suli kapuján, ki mással futott össze a kapuban, mint Jessel! Gyilkos tekintetet vetett rá, amitől szegény srác behúzta a nyakát és értetlenül nézett rá. Ám ahogy elhaladtak egymás mellett, Lent valami furcsa érzés szállta meg. A srác után nézett, és mintha egy elmosódott foltot látott volna meg mellette lebegni. Mi a franc? -húzta össze a szemöldökét Len és még sokáig nézett Jess után. Soha nem vallotta volna be magának, de az órák után szokatlanul sokáig babrált a cuccaival az épület előtt, miközben szeme a tömeget fürkészte. Ám amitől tartott bebizonyosodott; Tamara és Jess együtt jöttek ki és indultak haza. Agyát és szívét sötét köd szállta meg és megmagyarázhatatlanul csüggedt lett. Hogy lehet az, hogy Tamarának tetszik ez a Jess? Hiszen csak a vak nem látja, hogy milyen gyenge és szánalmas. Dühösen mordult fel és már indult volna az ellenkező irányba, amikor ismét meglátta az elmosódott foltot a fiú mellett. Gondolt egyet és utánuk indult. Persze, csak hogy utánajárjon ennek a rejtélynek - győzködte magát. Pár méterrel mögöttük ment és nem vette le tekintetét a párosról. A levegő furcsa hullámzása azonban nem tűnt el a srác mellől. Lennek valahogy ismerősnek tűnt ez a tünet, de nem tudott rájönni, hogy honnan. Hiába próbált gondolkodni, csak Tamara hátát bámulta és a mellette sétáló fiú alakját. Habár a világ összes furyokujárért sem vallotta volna be magának, de szívesen lett volna Jess helyében. Belegondolt milyen érzés lehet átölelni a lány derekát, végigsimítani a haján, megcsókolni… hé, hé! Álljon meg a menet! -kiáltott magára és megtorpant - Mióta álmodozik egy Len Tao arról, hogy megcsókoljon egy lányt, főleg Tamarát, akinek köztudottan Yoh tetszik? Ennyire csak nem őrült meg. A pár megállt a kapuban, Len lélegzetvisszafojtva várt egy oszlop mögött, hogy lesz-e búcsúcsók. Hatalmas kő esett le a szívéről, amikor az elmaradt, és csak intettek egymásnak köszönésképpen. Mikor Tamara eltűnt a kapu mögött ő is elkezdett bemenni, ám ahogy befordult a kapun, Tamara dühös arcával találta magát szemközt.

-Len Tao! Honnan veszed magadnak a bátorságot, hogy kövess engem? -kiáltott rá a srácra. Ha Len nem a Tao-család feje lett volna, bizony megszeppent volna a lány pillantásától, de mivel az volt, csak a szeme rebbent és nyugodtan mondta:

-Nem tudom, hogy miről beszélsz.

Tamara gúnyosan válaszolt:

-Nem? Akár meg is sértődhetnék, hogy ennyire hülyének nézel.

-Nem követtelek! -szólt vészjósló hangon Len.

-Dehogynem! Azonnal kiszúrtalak. - kontrázott Tamara. -Csak ne lennél ennyire gyáva, hogy bevalld!

-Nem vagyok gyáva, te viszont nagyon is vak vagy! -kiáltott Len immár dühösen.

-Mi? - Tamara erre nem számított.

-Hát nem vetted észre, hogy a te drágalátos Jessed egy sámán? - élvezettel vettette a megdöbbent Tamara szemébe ezeket.

-Hogyan? Jess nem sámán, csak egy átlagos srác. -így Tamara.

-Igen? Akkor hogyhogy egy szellem árnyalakját láttam lebegni mellette?

-Tehát bevallod, hogy mégis kémkedtél? -kiáltott Tamara győzelemmel.

-Én nem kémkedtem!!! -kiáltott Len minden szót külön megnyomva. -Te viszont nem veszed észre, hogy ez a Jess csak azért lóg veled, hogy közelebb kerülhessen Yohhoz és kifürkéssze a titkait?

Tamara levegő után kapkodott.

-Szóval azt hiszed, hogy egy fiú csak hátsószándékból tölthet velem különösen sok időt? És véletlenül sem azért, mert tetszem neki, ugye? -Tamara hangja elcsuklott, és érezte, hogy a sírás fojtogatja, és mivel nagyon nem akart Len előtt sírni, elfordult, és úgy folytatta -Mellesleg egyszer sem került szóba köztünk Yoh.

Len kihallotta a lány hangjából a könnyeket, és iszonyatos lelkiismeret furdalása kerekedett.

-Tamara… -kezdte békítően -Én… -de képtelen volt folytatni. Miért van az, hogy ő mindig elszomorítja a lányt? És miért van ez, hogy még érdekli is? Máskor sosem törődött ilyesmivel. Csak bámulta a lány haját. Nagyon szép volt, csillogott a délutáni napfényben. Len agyába ismét bevillant az érintés emléke. Nem tudott parancsolni a kezének és végigsimított Tamara hajzuhatagán. Érezte, hogy a lány megremeg, így gyorsan elkapta a kezét. A lány tett egy félfordulatot felé. Len látta, hogy szemében, még mindig könnyek ülnek, és végigfolynak az arcán, kis utacskákat rajzolva a lány barackbőrére. Bizonytalanul felemelte a kezét, mintha le akarta volna törülni, de félúton megtorpant. Tamara ráemelte félénk pillantását, és sokáig néztek egymás szemébe. Len beitta a látványt, hiszen talán sosem látta a lányt ennyire szépnek. Az ifjú Tao összeszedte minden bátorságát, és folytatta a megkezdett mozdulatot. Követte a könny útját a lány arcán, egészen az arca széléig. Amikor felemelte az ujját, csodálkozva nézte a sós könnyeket az ujján. Ez a lány sírt miatta. Ki akarta mondani azt a szót, hogy „sajnálom”, de ahogy ismét Tamara szemébe nézett, már nem volt ura cselekedeteinek, és érezte, ahogy arca közelít a másikéhoz. Tőle szokatlan lágysággal csókolta meg és meglepően jólesett neki. Úgy érezte magát, mint aki el tudna repülni. Erősnek és mégis gyengének érezte magát. Ahogy elváltak egymástól hitetlenkedve néztek egymásra. Tamara szégyenlősen és zavartan, de azért boldogan elmosolyodott. Len is valahogy hasonlóan érezte magát. Ám ebben a pillanatban megrepedt az őket körülvevő burok:

-Hé! Fiúk, lányok! Van egy új viccem, ki akarja hallani?

A többiek hazaérkeztek.

6. FEJEZET

Tamara egész éjszaka le sem hunyta a szemét. Olyan boldog volt, hogy attól félt, hogy szétreped a lelke. Vagy hogy kireppen az ablakon a könnyűségtől, amit érzett. Hajnalban aztán elnyomta az álom, de akkor is a történtek játszódtak le újra a fejében. Len sem aludt, de egészen más okok miatt. Nyugtalanul rótta a köröket a szobájában és összeráncolt homlokkal gondolkodott. -Ez nem mehet így tovább -jutott végül döntésre -Én nem csókolgatok lányokat! Sőt, semmit sem csinálok a lányokkal. Engem egyedül a Sámánviadal izgat, és kész. És különben is, Tamarának ott van a titokzatos Jess, majd ő megcsókolja!- Ám erre a gondolatra rémesen megfeszültek az izmai és a hasában különös nyomást érzett. -Ó, a francba! -morogta félhangosan és leült az ágya szélére, és megtámasztotta fejét a kezén. Bason tehetetlenül figyelte, de nem nagyon akart közbeavatkozni. Ám nem bírta sokáig nézni gazdája szenvedését: -Segíthetek valamiben Len mester? - kérdezte mély hangján. Len fel sem emelte a fejét. -Nem Bason, nem tudsz. -Ahogy gondolod mester -válaszolta a szellem, habár gondolta, hogy a gazdája ezt fogja válaszolni, jól ismerte már makacs természetét. Csak nehogy rossz döntést hozzon - gondolta még.

Hajnalban Tam korán kipattant az ágyból, és mosolyogva nyújtózott egyet a reggeli napfényben. -Csinálok valami reggelit a többieknek Valami különlegesen finomat. -gondolta, majd dudorászva a fürdőbe indult. A konyhába érve bekukkantott a hűtőbe, elővette a hozzávalókat. Halkan dudorászott. Tudta, hogy egy darabig békésen dolgozhat, a többiek még egy jódarabig nem kelnek fel. Egy nagy tálba tette a hozzávalókat, amikor valami különöset érzett a hátán. Megfordult, és látta, hogy Len figyeli az ajtóból. Félmeztelen volt, mint edzés után általában, kócos haja a szemébe hullott. Meglódult a lány szíve. Len eredetileg csak azért kelt ilyen korán, mert úgysem tudott aludni, és mert feszült izmainak szüksége volt az edzésre. Épp végzett és bejött egy kis frissítőért, amikor meglátta a lányt, és hallotta, hogy dúdol. Úgy érte a látvány, mint egy arculcsapás. Olyan édes volt a kis fehér ruhájában, sebtében feltűzött hajjal a reggeli napfényben sürgölődni és dúdolni, hogy kiszáradt a szája és szíve őrült módon kezdett dobogni. De hát nem lenne Len, Len, ha nem tudott volna uralkodni magán. Így mire Tamara kettőt pislantott, arcán már nem volt nyoma semmilyen érzelemnek.

-Szia- mondta a lány vékony hangon, mire meg is haragudott magára. Miért mindig nyuszogásnak hangzik az én hangom? -kérdezte magától, majd megköszörülte a hangját, és úgy folytatta -Épp reggelit készítek, kérsz?

-Beszélnünk kell. - szólt Len, olyan hangon, amitől megfagyott Tamara ereiben a vér.

-Igen? - kérdezte.

-Arról ami tegnap… -Len dühösen konstatálta, hogy megbicsaklott a hangja - … ami tegnap történt.

Hogy egy kis időt nyerjen Len odasétált a frigóhoz és kivett egy üveg tejet. De rájött, hogy rossz megoldás volt, mert így csak közelebb került a lányhoz. A szemébe nézett, és magában ismételgette: Joga van ahhoz, hogy találjon egy másik srácot, és ne rá pazarolja az energiáját. Nagy levegőt vett és kinyögte: -Az csak véletlen volt. Ne fűzz hozzám nagy reményeket, és ne várj virágcsokrot meg szonetteket, meg ilyen hülyeségeket. Engem csak és kizárólag a Sámánbajnokság érdekel, semmi más. Vagy senki más. 

Tamara kis híján kiejtette kezéből a hozzávalókat. De végül csak állt, és nézett meredten Lenre. Ha a fiú a szemébe néz, látta volna darabokra hullani a szívét és lelkét, de mivel kitartóan meredt az asztal sarkára, elmulasztotta látni, hogy milyen fájdalmat okozott a lánynak ezzel a néhány szóval. Mikor kínosan hosszúra nyúlt a csend (persze csak Len mértékében) akkor ránézett. Tamara nem sírt, de Len ilyen szomorú pillantást, még életében nem látott. Ettől, mintha az ő magabiztossága is megrepedt volna, de próbálta összeszedni magát, és nagyot kortyolt az üvegből. Már indult volna kifelé, amikor Tamara utána szólt: -Elárulnád nekem, hogy hogyan lehet valakit véletlenül megcsókolni? A hangja immár nem szomorúnak, inkább árnyalatnyit dühösnek tűnt. Lennek erre nem volt jól átgondolt, kész válasza. Tehetetlenül hátrafordult csak. Tamara könnyedén odalépett hozzá, és közelhajolt hozzá. Amikor Len reflexből és talán valami másból hátrahúzódott, megkérdezte:

-Csak nem félsz?

És amikor Len arcán megrándult egy izom, tudta, hogy eltalálta.

-Len Tao fél egy lánytól? Vagy csak alapvetően az emberi érzésektől?

-Nem félek. - morogta Len és hátralépett. Tamara utána.

-Nem azzal lenne baj, hogy félsz, mert az ember úgy fejlődik, hogy leküzdi a félelmeit. Én már csak tudom, az utolsó évben sorra győztem le a félelmeimet, és így lettem erősebb és határozottabb. De sosem menekültem el! Érted Len Tao? - szegezte mutatóujját Len mellkasának -Nem menekülhetsz el a normális élettől, mert az mindig rád fog találni és hívogatni fog, egészen addig, amíg vele nem mész, vagy meg nem buggyansz a sok visszafojtott érzésedtől. És lehet, hogy én is csak egy leszek a sok visszafojtott érzésből, de ne felejtsd el a gumiszobában, hogy én figyelmeztettelek!

Nyomatékosításként még egyszer megbökte Lent, majd kikerülte és felrohant a szobájába. Ott nem bírta tovább, kitört belőle a sírás. Lent pedig Len csak állt a tejesüveggel a kezében, és nézett maga elé.

7. FEJEZET

Tamara elhatározta, hogy nem fog sírni. Aztán módosította: nem fog sírni túl sokat. De még ezt is nehéz volt betartania. Az érzelmek hullámokban öntötték el; a szomorúság, a düh, a tehetetlenség, a harag, megint a szomorúság. Tehetetlenül járkált a szobában, vagy épp az ágyon hasalt, sehogy sem érezte jól magát. Megunva ezt az időtöltést, úgy döntött, hogy sétál egyet. A közeli dombok felé vette az útját, lassan lépdelt, és kényszerítette magát, hogy elterelje a gondolatait Lenről, ezért szemügyre vett minden egyes lepkét és virágot. Letépett egy gyermekláncfüvet és egybefonta egy másikkal. Letelepedett és koszorút kezdett készíteni.

-Olyan régen csináltam ilyet - gondolta - utoljára gyerekkoromban.

Lépteket hallott a háta mögül, hátrafordult és látta, hogy Pilica közeledik. Az meglátva barátnője szomorú arcát, aggódva lépett oda:

-Mi a baj Tam?

Tamara először nem akarta elmondani, de végül kitálalt. Végül is a legjobb barátnője. Pilica is szomorúan nézte őt, de vigasztalni nem nagyon tudta. Tudta, mikor látta Tamara arcát, hogy szerelmes Lenbe, és ez semmi jóval nem kecsegtetett ismerve a fiú veszélyes természetét.

-Egyetlen tanácsot tudok adni: ne vedd nagyon a szívedre a szavait. Nem vagyok benne biztos, hogy komolyan gondolja, de ha napokon belül nem javul a helyzet, felejtsd el őt. A te érdekedbe mondom. Nem illetek egymáshoz, jobb lenne mindkettőtöknek. -szólt és bár tudta, hogy kegyetlenül hangzik, amit mond, úgy gondolta, hogy ez lehet az egyedüli megoldás. Kivette Tam kezéből a virágkoszorút, és barátnője fejére tette: - Szép vagy Tamara, jobb fiút is megkaphatsz, ott van például Jess is. - tette hozzá kacsintva.

Tamara látta Pilicán, hogy csak jót akar, de nem akarta elfogadni szavait. Ám ahogy figyelte, azt vette észre, hogy felcsillan barátnője szeme. Arra fordult, amerre Pilica nézett és meglepve látta, hogy Jocó ballag arra. Pilica és Jocó? Az egyik legképtelenebb ötletnek tartotta volna egy héttel ezelőttig, ahogy azt is, hogy őt megcsókolja Len Tao. Így aztán csak örült annak, hogy barátnője egy olyan kedves fiút szúrt ki, mint Jocó. És csak mosolygott magában, amikor Pilica valamilyen ürüggyel felpattant és Jocó felé iramodott. Derűsen figyelte az elhaladó párocskát, akik nevetgéltek együtt. Azonban amint eltűntek a fák között, lefagyott arcáról a mosoly, lehajtotta a fejét, és egyszer csak azt vette észre, hogy könnycseppek potyognak a keze fejére. A könny elhomályosította látását, így aztán nem is látta, hogy egy alak tűnik fel az erdő átellenes oldalán, mint ahol Pilicáék eltűntek. Len is hasonló céllal jött ki a szabadba, mint Tamara, bár ő nem virágfüzért készített (képtelen ötlet, ugye?) hanem szokásához híven edzéssel vezette le a feszültségét. Most pedig villámsújtottan állt az erdő szélén, és Tamarát bámulta. Első meglepetése után gyorsan hátrált két lépést, hogy a lány meg ne lássa és behúzódott a fák árnyékba. Ettől azonban nem kellett tartania, mert a lány lehajtott fejjel, szomorúan ült. És Len jól látta ilyen távolságból is, hogy könnyek potyognak az arcáról. Ezzel együtt is döbbenetesen szép volt, ahogy ott ült a domboldalon, hajában a virágfüzérrel, hajtincsei félig eltakarták arcát. Szomorúan, mégis kecsesesen ült, és Len szíve belesajdult ebbe a látványba. Olyan volt, mint egy kis erdei tündér. Természetesen a mi Lenünk sosem gondolt volna tudatosan ilyeneket tündérkékről meg virágkoszorúkról, csak homályos benyomásaira és még homályosabb érzéseire támaszkodott. De még ő maga is meglepődött rajta, hogy milyen hevesen szeretné megvigasztalni Tamarát, azonban abban is biztos volt benne, hogy most nem tudna neki semmi épelméjűt mondani. -Össze kell szednem magam és a gondolataimat - gondolta magában, és nagy sóhajjal húzódott vissza az erdő sűrűjébe és kerülő úton indult haza. Továbbra is ezen a kérdésen rágódott, amikor velőtrázó sikolyt hallott. Ezer közül is felismerte Tam hangját, és jeges félelemmel a szívében, lélekszakadva rohant vissza a mezőre. Ám hiába volt gyors, a lánynak már hűlt helye volt, csak a virágfüzér árválkodott a földön…

8. FEJEZET

Len félőrült volt az aggodalomtól. Biztos volt benne, hogy ezúttal a feketesárkányosnak tényleg sikerült elrabolnia őt. Felvette a földön heverő virágokat és felnézett az égre. Legszívesebben felüvöltött volna, de tudta, hogy uralkodnia kell magán, Tam érdekében is. Hiába próbálkozott azonban, mikor eszébe jutott a lány könnyáztatta arca, beleöklözött a legközelebbi sziklába. Meg se érezte a fájdalmat, és nem vette észre a kicsorduló vérét, de úgy érezte, meghal, ha Tamarának valami baja lesz. Villámgyorsan a házban termett és Anna után kiáltott. Az Yohval együtt a nappaliban beszélgetett. Mindketten csodálkozva kapták fel a fejüket Len zaklatott hangjára és mikor meglátták arckifejezését, egészen elképedtek. Még sosem láttak Lent ilyennek. Így a fiú rendezte arcvonásait, és gyorsan elmondta a történteket, de hangjából nem tudta teljesen kiűzni az aggodalmat.

-Talán Lyserg meg tudja keresni az életereje alapján. -szólt Anna nyugodtan és felállt. -Megkeresem.

Az egész művelet egy óráig tartott, mialatt Len próbált nyugodtan ülni a kanapén szokásos hanyag testtartásában, azonban most annyira látszott rajta a feszültség, hogy mindennek tűnt, csak nyugodtnak nem. Mikor már nem bírta tovább az üldögélést, felállt és róni kezdte a szobában a köröket. Yoh erre a látványra érkezett és annyira meglepte barátja viselkedése, hogy még a kezében lévő sajtburgerről is elfelejtkezett egy pillanatra, de aztán elmosolyodott. Tetszett neki, hogy végre valami emberi érzést lát Len arcán.

-El fog kopni a szőnyeg- jegyezte meg és leült. Len nem szólt semmit, csak egy megsemmisítő pillantásban részesítette, közben azon gondolkodott, hogy hogyan lehetséges az, hogy Yoh ennyire nyugodtan tud viselkedni. Már majdnem megkérdezte, hogy ő nem ideges-e, de aztán meggondolta magát, nem akarta elárulni magát.

-Én is aggódok- felelt Yoh a ki nem mondott kérdésére -de azzal nem mész semmire, ha elveszted az eszed.

-Szoktam én elveszteni az eszemet? Úgy nézek én ki? -vágta rá dühösen Len.

-Nem szoktad, de most úgy nézel ki. - válaszolt Yoh mosolyogva, mire Len megtorpant és furcsán nézett rá.

-Pont ez a baj. - motyogta a Tao-fiú, és folytatta sétáját. Yoh úgy tett, mint aki nem hallotta meg, de gondolatban melegen gratulált Tamarának.

Ebben a pillanatban kinyílt Lyserg szobájának az ajtaja, és a kilépő fiú azzal fogadta a szinte odaviharzó Lent, hogy érzi Tamara életerejét úgy kétnapi járóföldre innen a sziklás vidéken. Len felsóhajtott megkönnyebbülésében, egyúttal fel is dühödött:

-Két napi járóföld? Az rengeteg!

-Úgy van -szólt Anna -tehát jobb is, ha már most elkezdesz csomagolni.

Mindannyian elmondhatták, hogy ez volt életünk egyik legrosszabb éjszakája. Len tudta ugyan, hogy nagyon fontos lenne aludnia, hogy legyen ereje gyalogolni, de csak forgolódott. Iszonyatos lelkiismeret furdalása volt. Folyton csak Tam könnyáztatta arcát látta maga előtt, vagy ha sikerült is elszundítania, azt álmodta, hogy a síró lány vádlón rámutat, és azt mondja: -Te vagy a bűnös! -erre felriadt izzadtan.

Bason szólalt meg halkan:

-Rossz álmok Mester?

Len a homlokát dörzsölve bólintott, de nem szólt, ebből értette Bason, hogy még nem akar róla beszélni. De ha nem is mondta meg, szinte biztos volt benne, hogy gazdája kivel álmodott.

***

Reggel iszonyatos karikákkal a szemük alatt jelentek meg a többiek is. Mikor Len kérdőn nézett rájuk, Yoh széttárta karját:

-Mi is aggódunk.

Len elfordult és nagyon remélte, hogy Yoh aggódása nem több mint barátság. Ugyan nem mondta ki, de biztos volt benne, ha Yoh csak a kisujját mozdította volna, akkor Tamara rögtön ugrott volna a nyakába. Keserűen sóhajtott, majd megrázta a fejét; áh, őt aztán nem érdekli… biztos ez? -ráncolta a szemöldökét.

A többiek érdeklődve figyelték Len arcát, amint így tusakodott magával, és összevigyorogtak. Ám amint Anna belépett, rögtön lefagyott az arcukról a mosoly.

-Induljunk. -jelentette ki a lány.

-De még nem fejezetem be a reggelimet! - méltatlankodott Jocó, mire Anna egy dühös pillantással elhallgattatta.

Amint Jocó, Lyserg és Trey is kászálódni is kezdett, Len meglepődött:

-Ti is jöttök?

A srácok zsémbelve fordultak vissza az ajtóból:

-Meghülyültél Len?

A fiú már kapott a guandaója után, hiszen kevesen mondhattak ilyet a Taók vezéréről, de aztán fékezte magát, mert eszébe jutott, amit Yoh mondott reggel, miszerint ők is aggódnak. Hiszen nekik tulajdonképpen jó barátjuk. És neki? Neki kije is?  Egy szó rémlett fel a fejében, de azt gyorsan elhessegette, mert gyanúsan „sz” betűvel kezdődött. Így gyorsan felkapta mindenki csomagocskáját és útnak indultak.

***

Másfél nappal később egy hatalmas kellős közepén álltak és fogták a fejüket.

-Most mi legyen? -kérdezte Trey -Már baromi éhes vagyok.

-Itt kellene lennie -mondta mentegetőzve Lyserg -ilyen még sosem történt.

-Nem romolhatott el az a kis micsodád? - kérdezte Jocó.

-Az ingám? - kérdezte nyomatékosan Lyserg - Nem.

-De én akkor is éhes vagyok! -nyafogott Trey. -Ezer éve nem ettem bálnazsírt! -szólt és ábrándosan nézett.

-Ha már itt tartunk, rajtam meg folyik a víz! Meggyulladok! - morgott Jocó.

-Nem az én hibám!- duzzogott Lyserg.

-Senki nem mondta. - szólt Jocó - De ha egyszer nincs itt, akkor te csináltál valamit rosszul.

-Tehát mégis engem gyanúsítasz!- kiáltott Lyserg.

Erre kitört a hangzavar, mindenki vitatkozott mindenkivel, ki a hibás, kinek milyen panasza van, és egyáltalán most mi van. Erre Len elvesztette az amúgy is kétes egyensúlyú önuralmát:

-ELÉG LEGYEN! - harsogta! Mintha elvágták volna a zajt, csend lett.

-Így sosem találjuk meg Tamarát. -folytatta -váljunk szét, és keresgéljünk, hátha találunk valami nyomot.

A többiek még mindig döbbenten meredtek Lenre. Még akkor sem látták ennyire kiakadtnak, mikor Yoh legyőzte egymás után ötször egy edzés alkalmával. Pedig abban mindenki egyet értett, hogy akkor nagyon félelmetes volt Len.

Len kicsit lenyugodott, és fújt egyet:

-Mi van? Mit bámultok?

-Semmi, semmi…

-Megyünk máris!

-Én erre megyek!

-Én meg erre!

-Arra én akartam!

-Én is!

Len fáradtan nézett utánuk. Talán tényleg kikészültem az elmúlt két napban? -kérdezte magától. -Végülis nem is aludtam, és állandóan Tam jár a fejemben. Nem csoda, hogy így viselkedek…

Még egyszer a fiúk után fordult, és már elkiáltotta volna magát, hogy két óra múlva ennél a sziklánál találkoznak, amikor bennrekedt a kiáltás.

Senki sem volt sehol.

Ennyi idő alatt nem tűnhettek el!

Tett két lépést:

-Yoh! Trey! Merre vagytok? - kiáltotta tölcsért formálva a kezéből, de nem kapott választ.

Ám ebben a pillanatban valami furcsát vett észre a levegőben. Mintha hullámzott volna. Elindult arrafelé…